|
Témaindító hozzászólás
|
2010.05.26. 13:39 - |
Kezdjük is el a játékot! :) |
[17-1]
Brennil már nagyon fáradt, szeretne lepihenni, így nagyon megörül annak, mikor meglátja Silmë házát. Brennil is óvatoskodón maga mögé pillant, mielőtt még belépne a kunyhóba. Meg akar győződni róla, hogy nem követte őket Daeron. Miután körbetekint, s nem lát senkit, nem hall semmit, csak az erdő sötétjének hangjait, belép a házba Silmë után. Kíváncsiskodón körbepislog, körbeforog, majd becsukja maga mögött az ajtót. Nézi a macskát, aki barátságosan nyávog neki. Nem nagyon szerette eddig az állatokat, de mivel nem tart a négylábútól, lehajol hozzá, s megdörgöli bundáját. A kérdésre felkapja a fejét, s összeszorítja fogait.
- Hát, az az igazság, hogy én... egy rablónő vagyok. Egy bandavezér. A csapatommal körberaboltuk már a környéki szigeteket, városokat, a gazdagabbakat természetesen. - próbál enyhíteni példátlan magatartásán, de valahogy a lelke mélyén érzi, hogy nem sikerül. - Ez az elf pedig a bandám egyik új tagja volt, aki... át akarja venni - s ha nem tévedek, már át is vette - az irányítást a csapatom fölött. Engem pedig azért... - elharapja a mondatot, a rossz emlékek nem hagyják kimondatni vele azt a bizonyos "m" betűs szót. - Hogy megleckéztessen. Gondolom. - megrántja vállait, hogy úgy tűnjön, mintha nem fájna neki se lelkileg, se testileg, ami vele történt. - Egyedül élsz itt? - vált témát gyorsan. - Tiéd ez a macska? - cirógatja tovább az állatkát.
|
Csendesen, bársony tündeléptekkel haladnak a sűrűben. Silmë némi tétovázás után saját otthonába vezeti Brennilt. Nem beszélnek út közben, de a mélységes éjszaka kitölti a csöndet, s nem is érezni szükségét a szófecsérlésnek. Mikor aztán, időtlen gyaloglás után elérnek Silmë házához, az éjtünde óvatosan körbetekint, s miután meggyőződik róla, hogy nincs a környékükön senki, bevezeti Brennilt a kis kunyhóba. Felajánlja ágyát a jövevénynek, hogy ott pihenje ki fáradalmait, s halkan dudorászva frissítő, testet-lelket vígasztaló gyógynövényes főzet készítésének lát. Bársony, a macska, világító szemekkel mászik elő kedvenc zugából, és miután gazdája lábához dörgölőzik párszor, Brennil vonja magára érdeklődését. Kíváncsian kerülgeti, mind közelebb merészkedve hozzá, barátságos nyávogással.
- Honnan jöttél, s mi célod itt? És ki volt az a szörnyeteg, aki azt tette veled a tisztáson...? - kérdezi egy idő után csendesen Silmë, a lángok fölött rotyogó főzetet kavargatva. Brennil egész történetére kíváncsi, s azt sem tudja, hol kezdje a kérdezősködést.
|
Brennil kezd magához térni az események hatására kialakult sokkból. Testét égeti a forróság, úgy érzi, el fog égni a bőre. De miután Silmë énekelni kezd, enyhül fájdalma. Megszűnik minden, ami eddig nyomasztotta.
- Igen, hallak. - szólal meg halkan, majd felnéz az elfre. - Rendben van, menjünk. - megpróbál felállni, ellöki magát a földről, majd tántorogva, ide-oda szédelegve mégis sikerül megállni a két lábán. Kissé még kába, de képes elindulni és járni. Figyelmesen tekint Silmëre, merre tovább.
|
Silmë arcát az ég felé emeli, és a tisztásra vonuló mély csendben halkan énekelni kezd, az éjtündék ősi nyelvén, dicsérő dalt a csillagokról. Szavai végleg feledtetik a kínt, s mintha csillagpor szitálna kettejükre a nyomukban.
Lenéz Brennilre, de nem tudja eldönteni a földön fekvő elfről, hogy ébren van-e, vagy álomba merült. Egy ideig töpreng rajta, hogy mit is tegyen, de mivel nem biztos benne, hogy Daeron nem tér vissza bármelyik pillanatban, végül úgy dönt, nem hagyja magára a kiszolgáltatottá vált Brennilt.
- Hallasz engem? - szólítja meg csöndesen a lábánál heverő dark elfet. - Lábra tudsz állni? Magammal viszlek valahová, ahol biztonságban lehetsz, míg újra erőre kapsz.
|
Forrón égeti Brennil bőrét Silmë érintése. "Mikor lesz már vége?" - eképp küszködik magában az elf nő. Még mindig a földön, térden van, csak kezét tartja felfelé. Összeszorítja fogait, szemeit erősen összezárja a fájdalom miatt. Érzi magában az erőt, az ellenkező; jó és rossz áramlásának villámlásszerű összecsapását. Ez biztosan a kettejük különbsége miatt történik így. Brennil eddigi gonoszságai, lényéből, elf származásából fakadó rosszasága és a Silmë jósága, természetének fénye összeférhetetlenek. Emiatt van mindkettejük közt fájdalom, kínlódás.
- Neem baj... csak... leeegyeen mááááár véégeeeee! - összeszorított fogai közt nyögi a szavakat. Már nem bírja sokáig. Szerencséjére a night elf végre valahára elengedi kezét. Nagyot sóhajtva, kissé meggyötörten terül el a fűben. Kapkodva veszi a levegőt, de sokkal jobban érzi magát. A lelke mélyén talán kapott egy kis jóságot Silmëtől, vagy az anyatermészettől.
|
Silmë lehajol, megragadja az ájulás szélén álló Brennil karját, hogy fölsegítse, s egyszeriben csillagfény derengése vet szikrát ott, ahol a kettejük bőre érintkezik. Silmë összeszorítja a fogát, hogy föl ne kiáltson fájdalmában. Eszébe jut, amit nagybátyja tanított neki a dark elfekről: ők a sötétség hordozói, s fénnyel hatolni a sötétbe csak nagy elővigyázatossággal szabad, ha nem akarunk ártani. "Óvatlan és hirtelen voltam." - gondolja Silme, s fél térdre rogy Brennil mellett, továbbra is szorosan markolva annak karját.
- Bocsáss meg. - motyogja reszketve a szellemi erőfeszítéstől.. -Mindjárt elmúlik. Ne mozdulj.
Behunyja a szemét, félhangosan a csillagokhoz és az éjszakához fohászkodik ősi anyanyelvén, hogy egyenlítsék ki a kettejük közt támadt örvénylő, egymásnak feszülő energiákat, ahogy az éjjeli égbolton is törékeny harmóniában van fény és sötétség.
Néhány fullasztó pillanat után elmúlik a fájdalom, s helyette kábult béke árad szét Silmë elméjében. Csak remélni tudja, hogy a csitító érzület Brennilre is kiterjedt, s az ő testi-lelki kínjain is enyhít végre. Lassan elengedi a dark elf kezét, s kimerülten a földre huppan, levegő után kapkodva.
|
Brennil teste megfeszül az erőlködéstől. Még a fogait is összeszorítja, hogy ne érezzen haragot, dühöt, bosszúvágyat. De kevés sikerrel jár.
- Nem megy... Annyira fáj... - lelke tényleg jobban sérült, mint azt ő gondolja. Annyira megsebezte az elf, hogy örökre megváltoztatta életét. Talán kicsit jobb elffé is tette, de ez ebben a pillanatban nem érdekli Brennilt. Mindig is szeretett volna családot, egy igazi családot a lelke mélyén. De nem volt képes megváltozni. Most épp erre gondol. Szívét átjárja a keserűség, bánat, a szeretet fájdalmas hiánya hasít bele elméjébe, lelkébe. Szívéhez kap, mert hirtelen túl sok mindent érez egyszerre.
- Mit tettél velem? - kérdi kissé dühösen, összegörnyedve a földön. Egy kis megértést, szeretetet, elfogadást, szabadságot, csupa jó érzést közvetít felé Silmë. Vagy ez a rengeteg energia az anyaföldből sugárzik reá? Olyan boldognak, békésnek hat minden. Így még sohasem érzett azelőtt...
Daeron már egyre jobban lát, egyszer-kétszer meg is botlik, s elesik a sűrű növényzetben. Már jó messze jár a két elf nőtől. Bosszús, s nem tudja, mi tévő legyen. "Most mit mondok a többieknek? Hová tűnt Brennil? Nem mondhatom, hogy egy másik nő megmentette a karjaimból! Francba!" - így tűnődik, miközben úgy látja, nemsokára kiér az erdőből.
 
|
- Silmë vagyok. - mondja a night elf, és Brennilhez lép. Kezét lassan végighúzza a nyílt sebek fölött. Nem érinti közvetlenül a dark elf bőrét, hogy ne okozzon újabb fájdalmat, s érzi, ahogy örvényleni kezd kettejük között a földből áramló erő. Silmë félig leereszti a szemhéját, s a gyógyító energiát Brennil testébe bocsátja, miközben halkan motyogja: - Próbáld letenni a bosszúvágyad és a haragod, mert a testi sebeknél jóval súlyosabbak a lelkiek. Engedj magadba egy kis fényt, nem erősebbet, mint egy csillagé, s figyeld, ahogy átjárja a gondolataid. Koncentrálj a tisztaságára, ha lehet, mert a mocsokból, amibe ellened taszított, csak ez emelhet ki. - kettejük körül megfeszül a levegő, szél módjára csap föl a varázslat. Száraz faleveleket söpör föl a fűből, s megtáncoltatja őket a két elf lengedező haja körül. Silmë várakozóan néz Brennil arcába, hogy lássa a hatást: sugárzik-e némi béke a dark elf szeméből, s a testi sebein kívül csitul-e a lelke fájdalma, haragja.
|
- Igen... ő... de már nem tartozom hozzá... közéjük... - csalódottságot, fájdalmat érez legbelül, amilyet még soha. "Ezért még megfizet! Ha addig élek is!" - düh, harag váltja fel a szerencsétlensége miatt érzett kínt, szenvedést, megalázottságot. Eltökéli magában, hogy Daeront megöli, bármi áron. Kissé visszaszerzi önbizalmát, bár csak halovány emléke régi énjének. - Én... megköszönném, ha még egyszer kisegítenél. - még sosem volt ilyen kedves hozzá senki. Ez melegséggel tölti el jéghideg szívét, ami talán megtörni... felolvadni látszik. Csodára várva áll, remegnek lábai, s reméli, hogy a lány nem hazudott, tud rajta segíteni. - A nevem Brennil. És a tiéd? - kérdi kedvesen, bár ez sosem volt rá jellemző. Az elfek változnak.... vagy mégsem?
|
Silmë, mikor látja, hogy az elf férfi fülét-farkát behúzva eliszkol, megvetően elbiggyeszti a száját, s nem is néz utána, mert ezt követően ártalmatlannak ítéli. Brennilhez fordul, aki elgyötörten, több sebből vérezve áll előtte, s akin Silmë a megkínzottság jelein kívül nem észlel semmit.
- Ő tette ezt veled? - kérdezi csendesen. - Ki volt ez a szörnyeteg? Felkavarta az erdő lelkét a gonoszságával. Rajtad nem érzek effélét, pedig látom, az ő nemzetségéből való vagy. - kezét óvatosan Brennil felé nyújtja. - Ha megengeded, megpróbálom begyógyítani a sebeid. Értek hozzá.
|
Mivel a fehér, vakító fénytől nem látnak semmit, Brennil elkezd a kezeivel tapogatni, s négykézláb elindul a női hang felé.
- Segíts... - halkan, de mégis hallhatóan mondja. Daeron is felfigyel a hangra, de ő nem láthatja, hogy a szürkés szőke hajú a földön, négykézláb menekül előle.
- Hová mész? Mit képzelsz? Gyere vissza! - kiáltja Brennilnek, aki ettől még jobban megijed, s még gyorsabban szedi kezeit, lábait. Daeron, ha nem tartana - vakon - az ismeretlen női hangtól, már rég rátámadt volna. De így... nem mer szembeszállni vele. Inkább visszavonul. Tapogatni kezd, egyik fától a másikig, s hátrafelé lépdel. Majd hirtelen eltűnik a sötétben. Brennil ajkait harapdálva, sietve megy az ismeretlen megmentője felé, potyognak könnyei. Ettől kezd visszatérni a látása, megtisztítják a sós könnyek. Feláll, miután visszanyeri kissé még homályos látását. Szemügyre veszi a lányt. Ártatlan, s ártalmatlannak tűnik.
- Ki vagy te? - botorkál oda bizonytalanul a lány elé. De hiszen ez nem is fontos számára. Örül, hogy normális elfet lát. - Köszönöm. Ha nem jössz... vele kellett volna mennem, s azt nem bírtam volna elviselni.
|
Váratlanul éles fény árasztja el a tisztást, elvakítva a két elfet.
Az erdő szélén, a sötét fák tövében Silmë áll, szemei hófehéren izzanak, haja lobog a szélben, szája vértelen a haragtól.
- Ki vagy, és hogy merészeled visszataszító jelenléteddel bemocskolni ezt a helyet? - hangja betölti a tisztást, tekintetét Daeron arcára szegezi. Képzetlen ugyan a harcban, s nem használ ártásra alkalmas fekete mágiát, így oktalanság magára vonnia egy dark elf bosszúját, e pillanatban mégis képtelen fékezni a dühét, bármilyen következményekkel járjon is. A Daeronból áradó negatív, gyűlöletes energiák éktelen haragra gerjesztik, s bár nem látta, amit az elf társnőjével tett, érzi rajta az álnokság utórezgéseit, melyek úgy hatnak rá, mint macskára, ha visszafelé fésülik a szőrét. Ösztönösen támadóvá, s fenyegetővé válik. - Azonnal takarodj! - rikoltja bőszen.
|
Daeron, mint egy elvetemült vadállat, letépi Brennil ruháit, harciasan lelöki egy fűvel sűrűn nőtt területre, s letolja nadrágját. Az elf nőnek tetszik is ez a kis "játék", egy cseppet sem akar ellenkezni. Még sosem volt vele egy elf sem ilyen erőszakos, vadállatias. Mindig is ő uralkodott, ő volt a domináns, még a férfiak felett is ő volt az úr. Kisgyerekkora óta akaratos, lobbanékony természetű volt, szeretett irányítani. S ez felnőttkorában is megmaradt benne.
Daeron habozás nélkül az elf nőbe hatol, aki felszisszen a hirtelen "támadástól". Ez az állati szeretkezés egész addig tetszik is Brennilnek, míg az elf nem üti meg az arcát, mellét, majd szorongatni, fojtogatni nem kezdi a nőt. Félelem ül ki az elf nő arcára, szemeiben is az tükröződik vissza Daeronnak. A férfi kezeihez kap, s megpróbálja teljes erejéből eltolni magától kezeit, de nem sikerül.
- Na, mi van? Ez már nem tetszik, Brennil? Most ki az úr, s ki a szolga? - kérdi perverz, elégedett vigyorral Daeron, majd elengedi a nő torkát. A levegő újra rendesen áramlik a tüdejébe, kicsit köhög, majd visszatér a normális légzése.
- Ezt mire véljem? - kérdi gúnyosan, mintha már nem lenne kiszolgáltatva a férfinek.
- Mire? Hm... hát, arra, hogy most ÉN VAGYOK AZ ÚR! - erőteljes lökésekkel bombázza Brennilt, aki jajgatva, sikítozva, hörögve, fájdalmasan éli át ezt.
- Mit akarsz? - kérdi kissé megrémülve a nő. Még soha életében nem érezte magát ilyen szörnyen védtelennek, mint most, Daeron markában.
- Azt, hogy félj! Hogy rettegj tőlem! Egy férfitől! - hatalmas vigyorral mondja ezeket. - És ha már kellőképp megfélemlítettelek, te fogsz engem Uramnak szólítani. S átveszem a csapatod. Én fogok irányítani.
- MI??? Azt nem fogom engedni! Te szégyentelen! Gyalázatos! - szembe köpi a férfit. - Mocsok! - egy pofonnal jutalmazza a harcias nőt, akinek felreped a szája. Daeron megcsókolja Brennilt, s lenyalja szájáról a felbuggyanó vért.
- Engedelmeskedni fogsz nekem. Én erősebb vagyok nálad. - ördögi vigyora nem szűnik. Tovább kínozza a nőt, aki fél óra - óra múlva feladja a küzdelmet, az ellenállást. Belefárad a küzdésbe szabadságáért.
- Engedj el... kérlek... - könyörög irgalomért. A harcias, parancsoló, kemény, szigorú elf nő megtörik. - Elérted a célod... Csak engedj el!
- Hm... Rendben. - leszáll a nőről, felveszi nadrágját, s felsegíti az elf teremtést a földről. Brennil kimerült, meggyötört, csak halvány emléke önmagának. Mintha kicserélték volna. Engedelmes, szótlan, csendes, mint aki fél. És valóban. Fél is Daerontól. Az elf férfi megmutatta, ki az úr a háznál.
|
Silmë, miután rejtett kis lakása körül mindent elintézett - megfejte a kertjében éldegélő tündérkecskét, megetette és babusgatta Bársony cicát, kisöpörte a könyvespolc mögül a folyton betolakodó, pimaszul csintalan sárkánylegyeket és megtisztogatta gyógynövényekből készített főzeteihez használt üvegcséinek készletét -, a nap nagy részét olvasással töltötte, a küszöbön üldögélve, majd szunyókált egy picit, mikor a délutáni napfény arany foltokban hullott a hálószobájába. Estére aztán ismét fölélénkült. A sötétség gyermeke volt, az éjszaka imádója, s nem csoda hát, hogy barangolásaira, ha csak tehette, a csillagok óráit választotta.
Estszürke köpenyét, mely elrejtette őt a gyanútlan szemek elől (nagybátyja ajándéka volt e ruhadarab), vállára terítette, fényes, fekete haját füle mögé tűzte, s homlokába húzta a csuklyáját. Így indult útnak az erdőben, hangtalan szökkenésekkel, mintha maga sem volna több egy árnyéknál. Északnak indult az ezüstös hátú folyó ívét követve. A Hold Rúnák felé vette útját, mely a night elfek szent helye volt, s melynek mágikus bűvkörében Silmë mindig rajongó szeretettel időzött.
|
Brennilék hajója néhány óra alatt eléri Nimethart. Kikötnek, s a zsákmánnyal együtt szálláshelyet keresnek. Daeron talpraesett elf, így előre siet, s körbekérdezi a lakókat, merre találhatnak alvóhelyet. Miután visszatér, már vezeti is a csapatot egy fogadó felé.
- Ez az egyetlen fogadó közel, s távol. Itt maradhatunk éjszakára, majd holnap megyünk tovább. Egy hatalmas erdő terül el itt, ami szinte egész Nimethart uralja. Ha jól tudom, van itt egy eldugott forrás, ami a mondák szerint, varázserővel bír. Aki iszik belőle, élete végéig fiatal és gyönyörű marad.
- Vagyis halhatatlan lesz? - akad meg ezen Brennil. Daeron bólint. - Akkor megkeressük azt a forrást! Innom kell belőle, hogy örökre szép és fiatal maradjak. - az elf férfi épp erre számított.
- De úrnőm! Kérem... - lehalkítja hangját, hogy senki se hallja. - Nem kéne mindenkit vinnünk, különben ők is akarnak majd inni a forrásból. Menjünk csak ketten, miután őket letettük a szálláson.
- Igazad van. - csillan fel az úrnő szeme. "Végre kettesben!"
Miután a fogadóba érnek, a csapat nagy része, piálásba kezd, amitől annyira kiütik magukat, hogy nem veszik észre a távozó párt. Daeron a sűrű, elhagyatott erdőbe kíséri az elf nőt. Tervei vannak vele. Ezért talált ki egy ilyen mesét neki. Magáévá akarja tenni, erőszakkal. Úgy, hogy egy életre megemlegesse, előtörjön belőle a gyenge, védtelen nő. Hogy Daeron uralkodhasson rajta, s csapata felett.
Az elf nő mit sem sejtve követi a férfit az erdőbe. Már jó két órát gyalogoltak, s egyre sűrűbben nőnek a fák, sötétebb van, fáklyával világítanak. Daeron egy folyót követ, észak felé mennek, majd egyszer csak megáll, s szembe fordul Brennillel. Vészjóslóan szikráznak szemei, ravasz, ördögi mosoly villan szája szegletében. Magához húzza az elf nőt, aki cseppet sem visszakozik. Ám nem sejti, mi vár reá...
|
Silmë korán ébredt aznap. Még sötét volt az erdő, csillagok hunyorogtak a magas fák suttogó lombjai közt, s nem zavarta nesz a környéket. Silmë szerette az ilyen napszakot. Úgy érezte, tág tere jut a gondolkodásra, mert az élőlények gondolatai, érzelmei nem bolygatják a varázserő lüktetését, nem kavarja föl semmi az erdő harmóniáit.
Fölkelt, meleg tejet adott Bársony nevű árnyszürke cirmos macskájának, majd vállára terítve köpenyét elindult, hogy pirkadat előtt járjon egyet az erdőben. Valahányszor egyedül sétált, hallani vélte a zsíros barna föld sóhajtásait, és úgy érezte beszél hozzá a szél, ahogy a bőrét éri. Hangtalan léptei nem riasztották fel az alvó állatokat, nem törték le a zárt kehellyel szunnyadó virágokat. Silmë a természet teremtménye volt, szeretetével úgy olvadt a vadonba, akár maga a hajnali szellő.
Egy ősöreg tölgy tövében letérdelt, tenyerét a fa gyökere mellé, a földre tapasztotta, s hagyta, hogy átjárja az ismerős érzés, a mélyből fakadó éltető energia. Ahogy mások muzsikát hallgatnak, úgy olvasott Silmë a föld rezgéseiből. Kisimultak a gondolatai, s a fizikai alvásnál mélyebb, tisztítóbb nyugalomra bukkant saját lelke legmélyén. Ismerős volt számára már, ahogy a teremtő erő, melyet a föld árasztott, homályló alakot ölt a benne. Megérezte a fa harmóniáit is, melynek tövében térdelt, s megérezte a büszke törzs minden lassú érverését és mocorgását, még az apró kártevőket is, melyek itt-ott beették magukat a fa húsába. Olyan volt az egész, mint egy elvarázsolt szimfónia, melyet nem a testi füleivel hall az ember, hanem magában érez, akár tulajdon szívdobogását.
Silmë elmormolt néhány igét anyanyelvén, mely egyidős volt népével, s melynek minden szava varázslat volt. Azonnal érezte, hogy a fa tisztulni, élénkülni kezd beszédétől, s az erő, melyet Silmë a fölből nyert, most rajta keresztül az öreg fa törzsébe áramlott. Néhány perc elteltével mosolyogva egyenesedett ki. Megtisztítani a világ létezőinek lényegét: ez volt a célja, ennek magas fokú elsajátítására vágyott régóta. Kedvencei, a fák, mindig frissek és életerősek voltak, amerre járt. Gyakorlásnak, tanulásnak tartotta, amit csinált, s még maga sem tudta, milyen erő fészkelte magát a szellemébe a rendszeres gyógyítás révén.
Néhány ébredező madár dallamos füttye szőtte át az álomterhes levegőt. Silmë mélyet sóhajtott, játékosan, macskásan nyújtózott egyet, majd puhán továbblépett, útját a kristálytiszta forrás felé véve, melyet rajta kívül oly' kevesen ismertek.
|
Kezdjük is el a játékot! :) |
[17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
